6. oldal
KANAPM MA6YAB HIJNEAS
1965 december 16
Megyek az utcán; két kisfiam^ki-8ér a pályaudvarrá, időnként rám-néznek, megnéznek újra és újra, tetszik nékik az egyenruhám. Ebben a pillanatban két honvéd ér hozzánk, s pillantás, szó, mozdulat nélkül nieimek el mellettiink.
Apu -—szól az egyik gyerek nénai indignáciőyal a han^ — miért nem tisztelegtek neked a ka-
^tonák7■:^;.-■■v■:;::^v;^■^V^^ ■ -:
A két katona valóban elmulász-
toUa á tiszteletadást. Utánuk szólítani:v'^^'\-.;'C^^ - A ■ :.
-—Elvtársak! A kisfiam kérdezte tőlem,miért nem tisztelégtek? Legyenek szívesek magyarázzák meg a gyerekeknek...
A két katona nagy zavarba jött, tisztelegtek és eltűntek a járókelők forgatagában.
Katonatörténetek
A doktor úr
A régi hadsereg tartalékosképző tanfolyamának egyik derűs epizódját meséli vialaki a fogilalkpzás szünetében:
Volt a szakasznáL egy amolyan vaddisznó őrmester. Jutásról, aki már a kiképzéá kezdetén "kiszűrt" magának égy hórihorgas, szemüveges, hajlott hátú, esetlen, müdden vezényszótól öisszerezzenő tudóské-
pü hallgatót. Üzte-z^varta, ókkal, ok nélkül; hosszabb lelki prédikációinak örökös főszereplője volt, s mindig a legnégativabbí legdraszti-kusabo vonatkozásban.
Egy ilyen mélyen elemző tiráda után a hallgató megbántva, a félő elnyomottak reszkető lázadásával
szólt vissza:
— Kérem, őrmester ur, ne tessék igy beszélni velem. Én a polgári é-letbe'n mégiscsak a filozófia doktora vagyok ...
Az őrmester — miként P. Ho-ward légiós regényeiben — elsápadt, azután^ lilára változott az arca, szeme kimeredt a nyílt lázadás hallatán és láttán.
-— Ugy! Hörögte vésztjóslóah. — Szóval doktor. Hát akkor- én — s itt egy kacskaringós káromkodás következett — hát akkor én, Brez-lák őmester, mi vagyok? • ...
Hangok
, Nyugovóra tért az alegység; al-szanakj álmodnak á katonák a há-
lóteremben. 1
-i- lOirrrrapp- phrrruuu, khrrapp-phrrruu . . . :
—• Achh huuuu megyek már .., üB. nnnaaa.
Állandó koncert: egy-egy horkantás, prüttyöngető kifuvás. orrhangu dtinnyögésbe fuló indulatszó .,. a
gyengébb idegzetüek altatót vesztnek bé.
Valamelyik napon nem régen — u j ember érkezett a körletbe. Le-ifékvés előtt diszkrét szerénységgel kérdezte: horkol-e valaki itt, mert-hogy bocsássunk meg neki — őt za\arja . . Molndtuk neki: bizony vannak, akik olykor el-elhorkant. ják magukat. Fejét csóválva, valami kis mártirómsággal vonásain feküdt lé, s öt perc múlva ugy prüsz-költ, hortyógottj sivított, hogy hét. próbás éj jeli koncertmestereink ültek fel rémülten ágyaikban: mi tör. tént? Elszabadultak a rossz szellemek?
f
(16)
A maga házigazdája meg megtudta, ma sem tudom, honnan és hogyan^ mert ugy csináltuk, liogy itthon se legyek, s azt mondták itthon apámék, hogy gyárban dolgozom, segédmunkás va-.gyok. Ma sem tudom! Azt hiszem, rajta volt a szeme apámon, s nem hitte el azt sem, hogy gyárban dolgozom, s azt még kevésbé, hogy a-.pám ne járasson egyetemre, mé^ ha ^z inge is .rámegy; Akkor már műegyetemről volt szó e-gyébként. Ugy változott a világ! Megtudta valahonnan, és levelet íratott á pártszervezettel^ a községivel. Másnap már tudtuk —jiőit a pártvezetőségben —• mint ahogy mindig van—, aki elmondta a magunkfajtának, hogy mi s hogyan van, miről tárgyaltak. Apám felutazott, s próbálta intézni, amit lehetett. Sokan pártfogoltak
— nem tudom, milyen uton, s hogyan jutott apám hozzájuk. Felvettek, ősszel aztán —tán egy hónapot voltam az egyetemen — a maga házigazdája felutazott az egyetemre, s engem egy nap alatt kipakoltak a menzáról, kollégiumból, egyetemről •— mindenből! Hazajötteni -— és apám harmadnapra rá azt niondta nekem, hogy megyünk az igazgatóhoz, ahogy ő mondta, az igazgató Jóskához, a maga házigazdájához. Addig üzent szegény, s addig járt, amíg azt mondta neki ez az igazgató, hogy elmehet hozzá velem együtt —-mert ugy kérte apám. — Vasárnap fél tizenkettőre. Én nem akartam menni — de apám nem hagyott, anyám sírt!
Ebben a házban laktak akkor már az igazga-tóék, ahol most, a régi intézői lakásban. Apám elöl, én utána — bementünk! A maga házigazdája kijött az előszobába és köszönt: Jó napot!
— Apám tegezte azelőtt, mert volt nála ez~ sokat napszámon. Volt bizony! S most nem tudta, hogyan s miképpen szólítsa, elvtársat nem mondhatott, tegezni nem merte, hogyan szólítsa hát? Csak ugy köszönt — se igy, se ugy! — Kerüljenek beljebb! — mondta az igazgató. Már otthon megfogadtam: én egy szót nem szólok, istentől és embertől én senmiit nem kérek! Aztán megkérdezte apámtól, hogyan szolgál az egészsége, és hogyan érzi magát az anyám! Szegény apám percről percre tért magához, az arca pirosodni kezdett, a szeme megfényesedett! Nagyon, nagyon félt ő ettől a találkozástól, és félt akkor, már nem is tudom, mióta. Akkor már kulák volt, nem járt az utcán, sem, házából ki nem mozdult, rendőr az ablaka alatt, s az újságban ott az irás: mindenki ellensége, üsd, vágd, ahol éred! Most meg ott ül, s azt mondja neki ez az igazgató: hogyan szolgál az egészsége ? ültünk egy darabig, s akkor apám elkezdte mondani a fia dolgát, ahogy a parasztember szokta, célozgatva először, kerülgetve aztán, s
végül ott vpjt már, hogy kimondta: a f iani dolgában jöttém é . . mint egyik apa a másik apához! ... •—így kezdte. Akkor felállt a maga házigazdája, azt mondta; erre ráérünk még, éppen készen van az ebéd, lássuk szívesen a meg---hívást, és üljünk az asztalhoz, aztán majd beszélünk tovább . . .Igy volt! S kitették elénk a tányért, húsleves volt, tyukhussal, s a tallérban már ott volt mindenkinek kipakolva az étel
— az ő tányérja tele hússal, a mienk meg csak üresen a levessel. Csak akkor értettem meg; hogy nincsen rendben valami, amikor apámra néztem ^ addig azt sem tudtam, mit eszem, azt sem, mi van előttem, hallgattam csak, s vártam, hogy elmúljék tőlem ez az óra. De apám fogja a kanalát, a feje meghajtva, és nem mozdul a keze! Aztán szépen belementette a tányérba, és nem nézve fel sem róla, kanalazni kezdett. Ismertem minden mozdulatát! Láttam, hogy baj van vele, píros az arca, a nyaka . . ; Megette mind a levest! Akkor aztán az igazgató körbe, liyujtotta a tálat, amiben krumpli volt, és vett mindenki, apám is, én is. aztán a másikat nyújtotta, abban meg paradicsom volt, mártásí Apám abból is vett . . . Aztán felemelte a tálat, amiben a tyúkhús volt, s szedett magának az igazgató, s amikor megrakta a tányérját, akkor Jelnézett apáiára: Jó étvágyat! — mondta.
— Együnk! — Ott volt a tányérunkban a krumpli meg a mártás . .. ö meg letette a húsos tálat, félre előlünk, az asztal végére; Néztem őket. Apám keze remeg, a halántéka ver, dagad az ér, és pirosodik a nyaka . . . Átnéztem az igazgatóra . . .Evett ... kezében valami szárny vagy comb ...
Felálltam, s odamentem apámnak a széke mögé: Menjünk, édesapám! —- No. hát hova ilyen hamar? — kérdezte az igazgató. Apám felállt, azt hittem, elesik, ugy fogta a széknek a támláját. — Jöjjön, édesapám! — mondtam. Megfogtam a karját, és elindultunk a lépcsők felé, mert ott terítettek, kínt a szölőstomácon ...
Na. kérem! Az előzmény pedig a következő volt: nincs talán egy ember sem a faluban a földhözjuttatottak Jcözött, aki az én apámhoz napszámra ne járt volna. Egyik sem kerülhette el az ő birtokát! Szegény község volt, az uradalom felszedett belőle annyit, amennyit bírt, de az sem volt több, mint amennyi. A falu szegénye az mind ott próbálkozott a gazdák körül, igy az én apám is válogathatott nyugodtan. Ez az igazgató meg egy időbén oda járt maga is az apámhoz. Meggyült a birtokon valamelyik intézővel vagy hasonlóval a baja, és kitették a szűrét, igy aztán jött napszámba. Nem szerette egy gazda sem, mert rossz híre volt — olyan értelemben, hogy okosabb, értel-
mesebb volt, mint a többi, és nem hagyta a magáét. De dolgozni, azt tudott, kettő helyett isj megtette a magáét. Egyszer aztán—- annál az esetnél, amit most mesétek a feleségével e-^yütt volt az apámnál, s ott velük a gyerekük, az első. Meghalt már régen. Kicsiny gyerek voltj az akkor, tálán négyéves lehetett. Szegények voltak ezek nagyon, ahogyan mondani szokták,! . épp csak a betevő falatjuk volt meg — amikor| megyolt egyáltalán. Megjött az ebéd, körbeül-| ték és ettek. Apám a hust szedte a fazékból, a többiek -— a napszámosok meg a levesét. Tudták a rendet, tudta ezt az igazgató is, ez a Jóska meg a felesége is.-Xígy ettek, mintha hust nem" is látnának a fazékban. Apám megengedte, hogy a magukéból adjanak, a gyereknek is — persze a levéből, ahogyan annak a rendje volt. Ezek adtak is a gyereknek! Nagy szó lehetett, »mert más ennivalójuk nem volt! Aztán a gyerek elkezdett simi, és hust kért. Ott vólt előtte a fazékban, látta is, ahogyan eszi az apám. Sirt, és hiába csititották, csak kérte. Akkor az asz-szony, ennek a Jóskának felesége, felállt, és elvitte a fazéktól, elment vele ó^ís, otthagyta az evést, mert nem lehetett békében maradni a gyereknek a'sírásától, így aztán az asszony sem evett, csak csitítgatta valahol arrább a gyereket. Szótlanul ült mindenki a fazéknál. Egy ido után aztán ez az igazgató felállt, elment a gyerekért, felvette az ölébe, és visszahozta az ételhez. Hozta a feleségét is. Leült, és elkezdte etetni hússal a gyereket. Rá sem nézett apámra, hanem csak szedte a fazékból, és adta a gyereknek. A feleségére meg rászólt, hogy egyen tovább. Mondtam az előbb, hogy apám senkire rá nem szólt, hogy ne egyen hust! Nem szólt most sem! Az meg adta a gyereknek egyik fa-; latot a másik után, maga nem is evett, csak törn-| te a gyerekbe, Aztán felállt, eltette a kanalat,: és ment az asszonnyal vissza a kapához. Apam, nem szólt neki semmit, kapáltak estig szó nel-i kül. Másnap aztán, mikor jöttek a munkába,] akkor elküldte mindkettőjüket, mondván, hogyj nincs már szüksége kapásra, de akkor már ott volt két uj ember, akik akkor álltak be ezeknek a helyébe. Itt minálunk meg a gazdák között olyan. megállapodás volt, hogy elküldött napszámost a másik sem vesz fel — így jobban kézben tarthatták őket! Ezek ott maradtak munka és kenyér nélkül!
Befrícskázta a cigarettavéget a szőjlőbe. Odafordult hozzám:
—• Ugy látszik, hogy az életnek van valamilyen rendje! Ez pedig ugy hangzik, hogy szemet szemért, fbgat fogért! Nem tetszik? E szerint a rend szerint: fizess vissza mindent.
(Folytatjuk)